Zokogva ordibálja bánatát a csend.

Tenyeres ablakból bámulja a világ,
hogy a félmaréknyi tömegben
ráncigálja egyikük a másikát,
s mégis, a közegben
ma éppen ez a rend.

Összevarrott száján lélegzik a remény.

A föld most örül, időt rabolt hegedni,

de hullaszagú tavasz virradt.

Van még otthon, ki úgy akarna menni,

fájja már, hogy játszhat,

lakat alatt szegény.

Verejtékben mászik a rohanó idő.

Minden éget, minden mar, mi hozzáérhet

ahhoz, ki kéklő szabadba mer.

Nem csupán a szép piros alma ölhet,

ma csókra sincsen szer,

mert ott rejtezik ő,

a szerettekben búvó, túlélő halál.

Ágyakról álmodó, tűzlő mellű lelkek

bezsákolt angyalokhoz szólnak.

Forró bőrüket nem érintik kezek,

csöveikből árad

beléjük a talán.

Peter F. Wolf

2020 – 03 – 30

Folkestone